Búcsú Heinek Ottótól

Több százan vettek búcsút Heinek Ottótól, és rótták le kegyeletüket szeptember 6-án Budapesten, a Farkasréti temető Makovecz kápolnájánál. A Magyarországi Németek Országos Önkormányzata elnöke augusztus 20-án 58 éves korában hunyt el hosszan tartó, súlyos betegség után.

Családja, barátai és kollégái mellett Áder János köztársasági elnök, Szalayné Sándor Erzsébet Nemzetiségi Ombudsmanhelyettes, a hazánkban élő nemzetiségek ügyét segítő közéleti személyiségek és a magyarországi német közösség tagjai búcsúztatták.

Szalayné Sándor Erzsébet búcsúztató beszéde:

Liebe Maria, lieber Peter, liebe trauernde Angehörige!
Verehrte Trauergemeinde!

Tief erschüttert stehe ich mit Ihnen heute da. Ich bin dankbar, dass so viele gekommen sind, dass ihr so viele gekommen seid!
Mit Respekt und Liebe nehmen wir gemeinsam Abschied von Otto Heinek, dem Ehemann, dem Vater, dem Freund, dem Vorsitzenden der Landesselbstverwaltung der Ungarndeutschen, dem treuen Leiter der Ungarndeutschen, der entscheidenden Figur der heimischen Nationalitätenpolitik…. Vor allem verabschieden wir uns aber von dem Menschen, der auf das Leben vieler Anwesenden unauslösliche Spuren hinterlassen hat.  
In Erinnerung an Otto kommt mir zuallererst seine Stimme in den Sinn. Wir alle erinnern uns an seine ganz besondere tiefe, starke und feste, aber dennoch beruhigende und vertrauensvolle Stimme. 
Ottos Stimme – egal ob er auf Deutsch oder auf Ungarisch geredet hat – war klar und wahr.  Als Journalist, als Nationalitäten-Fachpolitiker und auch als gewählter Entscheidungsträger einer Nationalität formulierte er seine Gedanken vorbildlich klar und deutlich. Im Laufe seiner ganzen Karriere zeigten diese Gedanken unvermindert und fest in eine Richtung: Er lebte als stolzer Deutscher, stolzer Nationalitätsangehöriger und stolzer Ungar sein ganzes Leben lang.


Kedves Mária, kedves Péter és gyászoló családtagok!
Tisztelt gyászoló Közösség!

Megrendülve állok ma itt Önökkel. Hálás vagyok, hogy ilyen sokan eljöttek, eljöttetek ma!
Tisztelettel és szeretettel búcsúzunk Heinek Ottótól, a férjtől, az apától, a baráttól, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnökétől, a német közösség hűséges vezetőjétől, a hazai nemzetiségi politika meghatározó alakjától… De mindenekelőtt búcsúzunk az Embertől, aki sokunk életében meghatározó szerepet játszott. 

Ottóra emlékezve először a hangja jut eszembe. Hiszen bizonyára többen emlékezünk arra a különleges mély, erős és határozott, de mégis megnyugtató és bizalmat keltő hangra. 

Ottó hangja – akár németül, akár magyarul szólalt meg – igaz és tiszta volt. Újságíróként, nemzetiségi szakpolitikusként és választott nemzetiségi vezetőként is példamutatóan pontosan és világosan fogalmazta meg gondolatait. Ezek a gondolatok egész pályája során töretlenül és határozottan egy irányba mutattak: büszke németként, büszke nemzetiségiként és büszke magyarként élt egész életében.

Személyes kötődése révén természetesen a német közösség érdekeinek védelme, e közösség továbbélésének és fejlődésének biztosítása volt a szívügye, de felismerte azt, hogy valamennyi magyarországi nemzetiség együttműködése és valamennyi közösség jogainak a lehető legszélesebb biztosítása szolgálja legjobban a magyarországi németség érdekét is. 

Az össz-nemzetiségi és a német közösség érdekei képviseletének kettőssége végigkísérte pályafutását: baranyai német származása révén természetesen vezetett az útja a nemzetiségi újságíráshoz, a Neue Zeitunghoz, majd a rendszerváltást követően a kilencvenes években a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökhelyetteseként kiemelkedő szerepe volt a hazai nemzetiségi jog intézményrendszerének kialakításában és fejlesztésében. Fontosnak tartotta, hogy a nemzetiségi politika ne szakadjon el a helyi közösségektől, ezért ő maga is folyamatosan jelen volt vidéken, fáradhatatlanul járta az országot.

Elkötelezetten hitte és vallotta, hogy a helyi közösségek, a helyi nemzetiségi önkormányzatok kezébe kell adni az intézmények – különösen pedig az iskolák – fenntartását, mert így őrizhetők és erősíthetők meg a helyi értékek, így várható el a nemzetiségi anyanyelv ismerete és ápolása, és csak így biztosítható a nemzetiségi közösségek jövője, megmaradása, gyarapodása.

Tiszta eszközökkel, tiszta célokért harcolt következetesen: érvelt, közvetített, egyeztetett. Így hát nem csak a német közösség gyászolja most vezetője elvesztését, halálával az egész hazai nemzetiségi politika kiemelkedő egyénisége távozott körünkből, egy meghatározó hang hallgatott el örökre.

Megfontolt, higgadt, racionális, de energikus nemzetiségi vezető volt, aki mindvégig hitelesen tudta képviselni a magyarországi németek érdekeit itthon és nemzetközi viszonylatban egyaránt. Kiemelkedő, karizmatikus egyéniségként, igazi vezetőként motiváló szava nem az „előre!”, hanem az „utánam!” volt. Jó karmesterként irányította és vezette csapatát. Kiváló érzékkel ismerte fel munkatársainak adottságait, tehetségét és értékeit: olyan feladatokkal bízta meg őket, amelyekkel a legjobban és a leghatékonyabban szolgálhatták a közösség érdekét.

Munkája során mindig különösen fontosnak tartotta a fiatalokkal való foglalkozást, az utánpótlás nevelését, az oktatási intézmények fejlesztését. A ma az országban működő német nemzetiségi iskolaközpontok sem jöhettek volna létre az ő áldozatos, kitartó és elkötelezett tevékenysége nélkül.

Hasonlóképpen fontosnak tartotta, hogy a nemzetiségi közösségek, élve a törvény által biztosított lehetőségekkel, mindent tegyenek meg azért, hogy parlamenti képviselettel rendelkezve a politika legmagasabb szintjén is hallathassák a hangjukat – akár anyanyelvükön szólva is. Elismerte a nemzetiségi szószólói rendszer érdemeit, de tudta, hogy a magyarországi német közösség képes megfelelni azoknak a törvényi feltételeknek, amelyek révén teljes jogú nemzetiségi képviselőt juttathat a magyar parlamentbe. Az elmúlt évek során fáradhatatlanul, erejét nem kímélve dolgozott azért, hogy a választókat mozgósítsa és megértesse velük: ez a törekvés valóra válhat, a hazai német közösség hangja saját, választott parlamenti képviselőjén keresztül szólalhat meg a magyar Országgyűlésben. A Sors – legalábbis ebben a tekintetben – kegyes volt hozzá, méltósággal viselt betegsége ellenére megélhette, hogy a magyarországi németek ma parlamenti képviselővel rendelkeznek.

Ottó a kollégám, a szakmai partnerem és barát is volt. Amikor három évtizede először találkoztunk, őszinte embert ismertem meg benne, olyan embert, akinek a segítségére, partneri együttműködésére mindig számíthattam, amikor a nemzetiségek érdekeinek, jogainak védelméről volt szó. Bízhattam és megbízhattam benne, hűséges és okos társ volt a munkában, az emberi jogok és a nemzetiségi jogok következetes érvényesítésében.

Távozása megrendítő és hatalmas teher is számunkra, folytatnunk kell azonban a német közösségért és a hazai nemzetiségekért végzett munkáját hozzá méltó módon: bátran és elkötelezetten.

Hiányozni fogsz, Ottó! 

Sein Tod ist erschütternd und auch eine enorme Belastung für uns, aber wir müssen seine für die deutsche Gemeinschaft und die ungarnländischen Nationalitäten erbrachte Arbeit fortsetzen, und zwar auf die Weise, wie er es uns beigebracht hat: seiner würdig, mutig und engagiert.

Du wirst uns fehlen, Otto! 

Die Stimme verstummte und jetzt schmerzt die Stille, der Dichter sagt nur im Wanderers Nachtlied:

Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.  

Mögest Du in Frieden ruhen! – Nyugodj békében!