null 1/2022. számú elvi állásfoglalás a második világháború végén a Szovjetunióba, kényszermunkára elhurcolt német nemzetiségű személyek hadigondozásáról

A Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes 2022. január 19-én kiadta 1/2022. számú elvi állásfoglalását a második világháború végén a Szovjetunióba, kényszermunkára elhurcolt német nemzetiségű személyek hadigondozásáról.

Az összesen 70, Békés megyében élő német nemzetiségű személy hadigondozásával összefüggő ügyben az érintettek meghatalmazása alapján eljáró panaszos sérelmezte, hogy a német nemzetiségű nők és férfiak, akiket fiatal korukban német nevük vagy származásuk miatt vittek el szovjet munkatáborokba – egyrészt 92 év feletti, idős, beteg emberek, másrészt a már elhunytak házastársai, illetve leszármazói – nem kapták meg az igényelt hadigondozotti ellátást.   
Kifogásolta, hogy a Békés megyei gyakorlat szerint az 1949. január 1. után született leszármazottak kérelmét érdemi vizsgálat nélkül – születési idejükre tekintettel – elutasítják.
Az elvi állásfoglalás a történelmi és jogtörténeti háttér bemutatás után áttekinti a hadigondozotti ellátás – hadirokkant-járadék, hadiözvegyi ellátás, valamint volt hadigyámolti ellátás – kérelmezésével összefüggő panaszügyeket. Ezt követően ismerteti az ügyben megkeresett szerveknek – a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnökének, valamint a sérelmezett hadigondozási ügyekben másodfokon eljáró Békés Megyei Kormányhivatal vezetőjének – a válaszát. 
A vonatkozó jogszabályok és a rendelkezésére álló dokumentumok áttekintését követően a nemzetiségi biztoshelyettes alábbi érdemi megállapításokat tette: 
1. A hadirokkantság vizsgálatát érintően rámutattam, hogy a hadigondozási eljárás során a rehabilitációs szakértői szervnek mind az érintett fizikai, mind a mentális, szociális állapotát körültekintően meg kell vizsgálnia az egészségkárosodás (hadieredetű fogyatkozás) megfelelő mértékének megállapítása érdekében, különös tekintettel a poszttraumás stressz szindrómára.
Az eljáró hatóság nem bírálhatja felül a szakvéleményben foglaltakat, ugyanakkor teljességgel érthető, hogy az érintett, 92 éves ügyfelek kétségbe vonják annak megállapítását 70 év elteltével, miszerint két és fél, illetve három és fél évnyi, szovjet munkatáborban végzett nehéz fizikai munka csupán minimális (10 %-os) fizikai és/vagy mentális egészségkárosodással, traumával járt, ezért nem jogosultak az ellátásra.
A nemzetiségi biztoshelyettes felhívta az eljáró szervek figyelmét arra, hogy a még életben levő, idős érintettek hadirokkantságának vizsgálata során nagyfokú körültekintéssel – a pszichés traumák messzemenő figyelembe vételével – járjanak el. 
2. A hadiözvegyeket érintően kiemelte, hogy a hadigondozásról szóló törvény (Hdt.) 2017. január 1-jétől hatályos módosítása óta a hadiözvegynek elegendő az elhunyt házastársa hadi eredetű fogyatkozását bizonyítania okirattal, nem pedig azt, hogy házastársát hadirokkantként gondozásba vették. A hadiözvegyeknek tehát nem kell igazolniuk, hogy miért maradt el a hadigondozásba vételük, továbbá – amennyiben okirattal bizonyítják a hadi eredetű fogyatkozás tényét – a házastársuk hadirokkanttá nyilvánításának hiányában is érvényesíthetik az ellátás iránti igényüket. Kérdésként merül fel ugyanakkor, hogy ebben az esetben a hatóságok milyen okiratot fogadnak el a hadi eredetű fogyatkozás bizonyítására.

3.1. A volt hadigyámoltakat érintően a nemzetiségi biztoshelyettes már a megkeresésében is felhívta a kormánymegbízott figyelmét arra, hogy az ügyfelek kérelmét nem lehet – érdemi vizsgálat nélkül – azzal az indokkal elutasítani, hogy 1949. január 1-jét követően születtek, ezért nem jogosultak a hadigondozotti ellátásra.
A kormánymegbízott válaszában továbbra is fenntartotta azt az álláspontját, miszerint az 1949. január 1. után született kérelmezők sem az 1949 előtti, sem a jelenleg hatályos törvényi szabályok alapján nem minősülhettek (volt) hadigyámoltnak.
Elvi állásfoglalásában a nemzetiségi biztoshelyettes leszögezte, hogy a jogalkotó a Hdt. 2015. december 20-tól hatályos módosításával a volt hadigyámoltak járadékra való jogosultságát illetően nem azt a feltételt támasztotta, hogy a (hadirokkant) szülő gyermeke 1949. január 1-je előtt szülessen meg, hanem azt, hogy a veszteség (a szülő hadieredetű fogyatkozása) 1949. január 1. előtt következzen be. Indokolhatatlan lenne ugyanis a hadirokkant szülő gyermekei tekintetében az a különbségtétel, hogy az 1948 elején vagy korábban hazatért (és még hadirokkantnak minősített) szülő 1949. január 1-je előtt született gyermekei jogosultak a volt hadigyámoltak járadékára, az 1949. január 1. után született gyermekei viszont már nem.
Mindezekre tekintettel a nemzetiségi biztoshelyettes felhívta a kormánymegbízott figyelmét, hogy a volt hadigyámoltak ellátása iránti kérelmek elbírálása során kizárólag a hatályos jogszabályok alapján, a Hdt. vonatkozó rendelkezéseit betartva járjanak el.
3.2. A szülő hadirokkantságának bizonyításával kapcsolatban az alábbiakra mutatott rá a nemzetiségi biztoshelyettes: A volt hadigyámolti jogállás megállapításához jelenleg a kérelmezőnek – ha nem vették hadigondozásba – azt kell(ene) okirattal bizonyítania, hogy valamelyik szülője hadirokkanttá vált. Ez azt feltételezi, hogy a szülőt 1949 előtt (amikor még volt állami hadigondozás) hadirokkantként hadigondozásba vették, de a gyermekét hadigyámoltként nem (például, mert 1949 után született, amikor már nem volt hadigondozás).  Amennyiben sem a szülőt, sem a gyermekét bármely – akár politikai, akár egyéb okból – nem vették hadigondozásba, és a szülő időközben meghalt, a gyermek – még a szülő hadi eredetű sérüléseire, illetve egészségkárosodásra vonatkozó orvosi dokumentumok birtokában – sem tudja bizonyítani a hadirokkantság tényét, és nem jogosult a volt hadigyámolti ellátásra. 
A Kúria legújabb döntései ezt a jogértelmezést erősítették meg, leszögezve, hogy „a hadirokkant egészségkárosodásának tényét és mértékét rehabilitációs szakértői szerv állapíthatja meg, e bizonyíték ügyféli nyilatkozattal nem pótolható.”
A jogalkalmazó szerveknek a Kúria döntése alapján tehát el kell utasítaniuk a volt hadigyámolti ellátás iránti kérelmeket, ha a szülőt korábban nem minősítették hadirokkanttá, ami ugyanakkor – az adott történelmi helyzet sajátosságai miatt – különösen méltánytalan azok szempontjából, akik 1949 előtt politikai okból nem kérték (nem kérhették) a hadigondozásba vételüket.  
Méltánytalan helyzetbe kerülnek azok a leszármazottak is, akiknek a szülője hosszabb időt töltött a Szovjetunióban. A rendelkezésemre álló információk alapján ugyanis alappal feltételezhető, hogy az 1948 elején vagy korábban a Szovjetunióból hazatért személyek – elméletileg – még kérhették az illetékes hadigondozó bizottságtól a hadigondozásba vételüket, és (legalább) elsőfokú döntés születhetett az ügyükben, ami alapján járadékosztályba sorolták őket. Azok viszont, akiket 1948 második felében, 1949-ben vagy még később engedtek haza a szovjet táborokból, a hadigondozás időközbeni megszüntetése miatt már biztosan nem kérhették a hadirokkanttá nyilvánításukat (vagy ha kérték is esetleg, nem hoztak döntést az ügyükben). 
A német nemzetiségű személyek tekintetében pedig, akiket anyanyelvük, illetve származásuk miatt hurcoltak el 1944 végén, 1945 elején kényszermunkára a Szovjetunióba, és 1946-tól már a kitelepítések időszakában tértek haza, megalapozottan feltételezhető, hogy a teljes jogfosztottság időszakában sem ők, sem a hozzátartozóik nem kérték (mert nem kérhették) a hadigondozásba vételüket.
A nemzetiségi biztoshelyettes álláspontom szerint leszögezhető továbbá, hogy a veszteség (halál vagy hadieredetű fogyatkozás) bekövetkezésének 1949. január 1. előtti időponthoz kötése a volt hadiárvák, illetve volt hadigyámoltak és volt hadigondozott családtagok járadéka esetében az egyenlő bánásmód sérelmének gyanúját veti fel, hiszen azok az elhurcoltak (köztük német származású civil személyek), akik még 1949. január 1. után is a Szovjetunióban maradtak, nyilvánvalóan ezen időpontot követően is elhalálozhattak, illetve hadieredetű fogyatkozásuk is bekövetkezhetett a táborokban, viszont az ő hozzátartozóik ezáltal kimaradnak a járadékra jogosultak köréből.  
Az Alkotmánybíróság a személyi kárpótlással kapcsolatos határozataiban megállapította, hogy nem vezethető le az Alkotmányból az állam helytállási kötelezettsége a korábbi rendszerekben okozott sérelmekért, ezek alapja kizárólag a méltányosság. Ha azonban az állam úgy dönt, hogy bizonyos személyi körnek valamilyen juttatást biztosít, akkor az azonos sérelmet szenvedettek között nem tehet hátrányos megkülönböztetést.
Mindezekre figyelemmel a nemzetiségi biztoshelyettes javasolta a honvédelemért felelős miniszternek, hogy – az igazságügyi miniszterrel együttműködve – tekintse át a hadigondozás hatályos szabályozását, és – a fentiekben kifejtett indokokra és történelmi körülményekre tekintettel – fontolja meg az igényérvényesítés megkönnyítését a volt hadigyámoltak számára, valamint szüntesse meg az egyenlő bánásmód sérelmét eredményező jogi helyzetet.

Az elvi állásfoglalás teljes szövege itt elérhető.